Schaár Erzsébet

Pályáját realista mintázással kezdte, mesterének, Kisfaludi Stroblnak hatása alatt. Emlékezetből készítette e korszakának legmeghatározóbb művét, az Édesanyám című büsztjét (műkő, 1925). A büszt érzelmi telítettsége nemcsak a témának köszönhető, Schaár életpályáját mindvégig jellemezte a tárgyhoz való személyes kötődés. Az érzelmeket, a személyességet a művész annyira tudatosan vállalata, hogy ez a korai művét beillesztette utolsó, monumentális művébe, az Utcá-ba (1974). Ebben az időszakban több lehunyt szemű, maszkra emlékeztető portrét is készített, ezek közös jellemzője az archaikus szobrászatra emlékezető időtlenség és transzcendencia, melyek később meghatározó vonások lesznek nagyszobrászatában is.

1932-ben első önálló kiállítása nyílt a Tamás Galériában, Budapesten (Járitz Józsa festővel). A kiállítás után nyerte el a fiatal művészek számára alapított Szinyei-díjat és ebben az évben szerepelt a Velencei Biennálén is. 1935-ben házasságot kötött volt évfolyamtársával, Vilt Tibor szobrászművésszel. 1937-ben a Brunszvik Teréz (az első magyarországi óvoda megalapítója) emlékmű-pályázat első díját kapta. A harmincas és negyvenes években keveset dolgozott, mert otthon ápolta beteg édesapját annak haláláig. A háborús évekből néhány portré (Major Máté, 1942

Az 50-es évek közepéig fia születése miatt ismét keveset dolgozott. Az évtized termése az újabb portrék sora, közülük meglehetősen sok a női (Kalapos női fej, 1949

1960-ban a Műcsarnok Kamaratermében (Budapest) önálló kiállításon mutatta be portréit, amivel feltűnő sikert aratott. A még archaikus jellegű portrékon a fény és árnyák játékát tanulmányozó felfogása mutatkozott meg. Ezek mellett fontos volt Schaár számára a pszichológiai hitelesesség, érzelmek, belső törtvényszerűségek megmutatása is. Sokat foglalkoztatta a felületkezelés is, amit a jellemzés szolgálatába állított. Ez a pszichológiai érdeklődés az, ami végül meghatározóvá vált egész munkásságában. Míg az európai szobrászati hagyomány alapvetően a megformálásban érdekelt, addig őt, Giacometti műveinek hatására az érzelmek, az egzisztencia plasztikai megfogalmazása vonzotta. Morális indíttatással kutatta az emberi érzelmek, kapcsolatok mibenlétét, illetve ezek hiányának megfogalmazásához illő plasztikai formákat. Szobrait az életet megszűrve, összegezve egzisztenciális sűrítményként megragadó idolokká alakította szobraiban. Témáival, felfogásával meglehetősen egyedül állt a korszak magyar szobrászatában. Útkeresését az segítette, hogy 1965-ben Párizsban járt, a fiatal művészek párizsi biennáléján járt, ahol lelkesítően hatottak rá az ott látottak, habár elszomorította a nyugati és a keleti blokk művészeti fejlődése között érzékelt az óriási különbség. Az út során mégis Alberto Giacometti munkái tettek kiemelkedő hatást rá, mert az ötvenes évek második felében megindult antiplasztikai koncepciója érezte visszaköszönni annak szobraiban. Műveik közös metszéspontja az ábrázolás egésze heyett inkább a részletek felé irányuló figyelem volt, ennek tükröződését fedezte fel Giacometti szobraiban. Hazatérése után jelent meg műveiben egy új művészi formanyelv, immár véglegesen eltávolodott az archaikus kiegyensúlyozottságtól. A Giacometti-stílusú kifejezésmódban, formavilágban öltöttek testet új kisplasztikái, melyek éles formáikkal, expresszív megfogalmazásukkal élesen ékelődnek a térbe (Lépő fiú, Fiú és leány, mindkettő 1965

1962-65 között párhozamosan készültek kisplasztikai sorozatai, illetve fekvő, vízszintes domborműként funkcionáló kis szobrok csoportjai (Fekvő, 1964

1966-ban nyílt egy összegző kiállítása a székesfehérvári Szent István Múzeumban, ahol a korábbi szakaszok műveit együtt mutatta be a legfrissebb, nagyméretű kompozíciókkal. Az évtizedben munkái már külföldi kiállításokon is láthatóak voltak. 1966-ban a Collegium Hungaricum Wien-ben kisplasztikáit állították ki. Ebben az évben talált rá egy, a szobrászatban korábban nem használt anyagra, a hungarocellre, ami utat nyitott az életnagyságú szobroknak, majd az nagyobb léptékű építészeti elemek alkalmazásához és az általuk kijelölt tér megfigyeléséhez. Az új anyag, amit Schaár fűrésszel vágott vagy kézzel tépett, tördelt annyira megfelelt szobrászi gyakorlatának, hogy szinte felhagyott a mintázással, csak néha alkalmazta a portrémegbízások kapcsán. A hungarocellt használta tanulmányok, vázlatok készítéshez, de lehetővé tette számára, a nagy léptékű munkákat is. Új inspirációt adott számára egy 1967-es élménye, abban a budafoki házban, ahol születése óta élt: "Kinyitottam az ablakot, kitártam az ajtót. A térben ezek olyan határozottan álltak, úgy hasítottak a levegőbe, mintha a levegő szilárd tömeg lenne. Néztem a három szomszéd szobába nyíló ajtót. Mind a három ajtó különböző irányban állt. Én pedig ott álltam középen, mint egy kis pont, és tőlem három különböző irányban három ajtóél, három határozott forma." Az ablakok, ajtók az egymásba metsződő érzelmi tereket jelképezik. A régi villa egymásba nyíló szobái, azok ajtói, falai fogalmazták meg számára azt a teret, ahol, magányos, immár kizárólag női figurái megjelenhettek. A korábban említett metafizikai tér ölt itt testet, ez a lépés tette lehetővé azt is, hogy a pszichológiai jelleg eltűnt szobraiból, így azok végképp geometrikus hasábokká alakultak. Az új térélmények hatására kezdte el a dobozszerű térbe metsződő síkok megfogalmazását kisplasztikáiban. Ezek a mikroterek a hatvanas évek végén elindult metafizikai tér továbbgondolásai. Az építészeti részletek, ajtók, ablakok nagyobb volumenű művekben is megvalósultak, egyik példa az Ajtók, mely 1967-ben készült a Székesfehérvári Könnyűfémműben. A székesfehérvári szimpozionon lehetősége volt a szobrászatban ritkán használt alumínium és a nagyipari technológiák, (hideg- és meleg-hengerelés, előre gyártott idomok, öntés, stb.) alkalmazására. Ezt a művet követte a Fal előtt és fal mögött (alumínium, bronz, 1968) és az Ajtóban álló lány (1969). 1967-ben részt vett middelheimi (NL) köztéri Nemzetközi Szobrászati Biennálén is.

1967-68-ban tanulmányutat tett Londonba, ahol megismerkedett a Pop Arttal. 1967-75 között tanulmányutakat tett Olaszországba, Belgiumba, Hollandiába, Svájcba.

1969-től rendszeresen részt vett az Országos Kisplasztikai Biennálén Pécsett.

A 60-as, 70-es évek fordulójára két újítás gazdagítja az apró figurák sorozatát. Másfelől Schaár Erzsébet a tragikus életérzést kifejező formaként megtalálja magának a halotti maszkot. A kétezres években, egy padlásról került elő nagy mennyiségű, c. 60 db portré-öntvény. A tematikus összetartozás mutatja, hogy Schaárt az ember érdekelte, megjelenése és megjeleníthetősége. Az életnagyságú figurákon jelent meg először az új elem a maszk. Fejüket legtöbbször – szép és életszerű női arc, mintha csak lehunyná a szemét -, maszk alkotja, ami öntvényből készült, mint a test hasábjából kiemelkedő másik testrészek, a kézfejek. A test architektonikus megformáltsága, időtlenné, méltóságteljessé tette alakjait, ezzel ellentétben a részletező arc- és kézfejek a személyesség lenyomatai, amit tovább fokozott azzal Schaár, hogy sok esetben finom drótból készült parókát illesztett a fejekre. A hungarocellből vágott fehér hasábok az antik sztéléket idézik, bár szándékoltan esetlen fabrikáltságuk a belső bizonytalanságot és szorongást közvetíti. Az olcsó anyaghasználat, a szobrászi kézműves tevékenységétől eltávolodó alkotói módszer a Pop Art irányába is mutat. Így szobrai külső megjelenésük alapján köthetőek lennének Marisol, vagy George Segal műveihez, ahogy ezt a korbeli kritika többször is említette, mégis más az alapállásuk: Schaár nem a tárgyak metafizikáját kutatta, hanem az emlékezés és a vágyak, az emberi történetek ábrázolását, plasztikai megformáltságukat. A hatvanas évek második felében egyre több állami megbízást is kapott, eleinte portrékra, majd köztéri művekre. Ezek közül kiemelkedik a tihanyi Halbiológiai Intézet előtt álló Tudósok (1968-70) című kompozíciója, ahol a tömbszerű, a maszk-arcot és az öntvény kezeket integráló figurái először jelentek meg architektonikus keretben. Az építészeti elemekkel szituációkat is létrehozott a művész, alakjait leegyszerűsített elemek közé helyezte, amilyenek az emberiség első felépítményeit is lehettek. E kombinációval a végletekig fokozta a csukott szemű, múltba és örökkévalóságba egyszerre tekintő alakok transzcendens jellegét. Schaár művészi mondanivalója ezekben a műveiben válik igazán egyetemessé. Először 1970-ben a Műcsarnokban (Budapest) egyéni kiállításán mutatta be hungarocellből alakított monumentális kompozícióit. A nagyléptékű művek erős feszültség- és szituációteremtő erővel is bírnak. Időtlenségük miatt nézőjük úgy érezheti, hogy emberi történetek kimerevített fordulópontjait látja, ami után a szereplővel még bármi megtörténhet.

1971-ben részt vett az I. Nemzetközi Kisplasztikai Biennálén (Műcsarnok, Budapest). 1972 nagysikerű egyéni kiállítás volt az antwerpeni (B) Képzőművészeti Akadémián és a genti (B) Kulturális Központban. Ebben az évben Érdemes Művész díjat kapott. A téri viszonyokat tovább bonyolította tükör (Két tükör között, 1972) és áttetsző üveg alkalmazásával (A Kékszakállú herceg vára, üveg, tükörlap, bronz, 1970). Igen jelentősek színes üvegből készült művei is, ezekkel vett részt az Üveg a szobrászatban című kiállításon (Képtár, Szeged, 1972).

1974-ben Csók István Képtárban (Székesfehérvár) építette fel az életművét is összefoglaló Az Utca című térkompozícióját. A fölszintre és az emeleti kiállítótérre is kiterjedő kompozíciót korábbi műveiből komponálta. Kovács Péter, a képtár munkatársa részletesen leírta a művet: A fölszinten kirakatok helyezkedtek el. A lépcső indulásánál egy erkélyen álló lány fogadta a látogatókat. A lépcső tetején egy kis térre érkezett a néző, ahol újabb kirakat és emlékmű állt. Az innen nyíló ajtóknál két nőalak várt, az Áplónők c. műve. Mögöttük architrávos kettős kapu nyílt, itt kezdődött az utca. Az utca két házsora, falak, ajtók, ablakok előtt és mögött álltak a jellegzetes nőalakjai, régebbi portrébüsztjei, például édesanyja feje, Bartók Béla, Kodály Zoltán és más művészek, tudósok történelmi portréi, tanulmányfejei. Az összhatás így egy magyar Pantheonná vált, történelmünk nagyjai a múltunkkal való szembesülést szuggerálták. Ezt a művet adaptálta a luzerni Kunstmuseum tereire is 1975-ben, de immár mentesen minden történelmi utalástól. A térinstallációk folytatása nagy belső terek építése lett volna, halála miatt ezek már csak tervek maradtak. Közülük csak a luzerni két teret lezáró új kompozíció, a Tükör szoba (1975) valósult meg.

1975-ben megkapta a padovai „Bronzetto” díját. 1975 augusztusában tragikus hirtelenséggel meghalt. 1977-ben válogatott anyagot mutattak be életművéből férje munkáival közösen. (Schaár Erzsébet és Vilt Tibor kiállítása, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár